„Az igazság egyértelműen a magyaroké” – mondta a szlovák történész, akinek felnyílt a szeme

„Az igazság egyértelműen a magyaroké” – mondta a szlovák történész, akinek felnyílt a szeme

Hogyan reagál az egyszeri szlovák muzeológus, ha rádöbben, hogy egész életében központosított hungarofób agymosás áldozata volt?

Nem tipikus felvidéki történet Zuzana Falathová – vagy ahogy bemutatkozik, Falath Zsuzsi – életútja.

A negyedrészt magyar, ám erről húsz évig mit sem tudó fiatal nő számára a szlovák történelemszemlélet fokozatosan lelepleződő hazugságai és a nacionalizmus kiábrándító hatása jelentette a fordulópontot. Az igazságkereséshez a kezdő lökést magyar párja adta meg. Zsuzsival, a Pozsony Városi Múzeum legújabb kori történelemért felelős kurátorával Budapesten találkoztunk.

– Babucs Zoltán azt mondta nekem, hogy ön szlovák – a neve mégis magyar.

– Igen, negyedrészt, a nagypapám révén tényleg magyar vagyok, de erről húsz évig a családban szó sem esett. Bár hogy csak negyedrészt, abban nem lehetek biztos, hiszen a térségben igen kevert a népesség. Az aranyosmaródi ágból származó Benkovics Károly például Budapesten volt főerdőmérnöki tanácsos. Nagyszombatban születtem, Farkashidán nevelkedtem – nagypapám még magyar gimnáziumba járt Érsekújváron, sőt az ő nagyszülei nem is tudtak szlovákul. Én viszont nem hallottam magyar szót a családban. A párom, aki magyar, mondta, hogy ez egyáltalán nem ritka a Felvidéken.

– Mikor kezdett érdeklődni a magyarok iránt?

– Bár a szlovák iskolában csak azt tanultuk, hogy a magyarok ezer évig elnyomták a szlovákokat, engem mindig érdekelt a múlt. Gyűjtöttem régiségeket: jelvényeket, kitüntetéseket, dokumentumokat, újságokat, könyveket, fényképeket. Gyakran jártam levéltárakba. Jelentkeztem a pozsonyi Comenius Egyetem muzeológia szakára, és ott is folytattam a gyűjtést. Így ismerkedtem meg a barátommal, akinek régiségkereskedése van. Az ő ajánlására olvastam egy könyvet a magyarok második világháború utáni kitelepítéséről, ami mélyen megrázott. Később fokozatosan derült ki számomra, hogy sok mindent vagy elferdítve, vagy egyáltalán nem tanultunk.

– Nem tanultak a kitelepítésekről?

– Nem. A németekéről egy kicsit, de azt ugye a csehek csinálták, abban a szlovákok vétlenek… Az egyetemen kérdőíves kutatást is végeztem erről magyarok és szlovákok körében. A magyarok féltek róla beszélni, a szlovákok pedig nem tudtak róla – és nem is akartak tudni. Huszonötből ketten reagáltak nyitottan. Egyre inkább láttam, mennyi hazugságot tanultunk a szlovák–magyar történelemről.

– Nyilván mindenki kicsit a saját szájíze szerint interpretálja a dolgokat…

– Szerintem szinte száz százalékig a magyaroknál van az igazság. A szlovák narratíva a mai napig totális hazugság. Nagyon csalódott voltam, amikor erre rájöttem. Ha legalább közelítenének a valósághoz, és vállalnák a felelősséget a múltért, lenne esély megbékélésre.

– Lát erre bármilyen szándékot?

– A történelem tabutéma a mindennapokban. Irritáló, hogy diplomás emberekkel sem lehet erről beszélni. Az oktatásban tudatosan oltják bele sok szlovák emberbe a magyarokkal szembeni ellenszenvet. Sokszor hallottam, hogy „utálják a magyarokat”, de érveik nincsenek – csak sztereotípiák.

– Hogyan magyarázzák, hogy ennyi magyar él a déli területeken?

– Mindenféle abszurd elmélet létezik, például hogy Horthy telepítette be őket. A Felvidék déli részének visszacsatolására ugyanakkor élénken emlékeznek: sokan „magyar megszállásként” beszélnek róla. A turócszentmártoni nagygyűlés évfordulóját ünnepként kezelik, nem értik, hogy a magyarok számára ez gyásznap. A párom üzletének kirakatát emiatt meg akarták rongálni, fenyegető telefonokat is kapott.

– A Monarchia iránt sincs nosztalgia?

– A liberálisabb szlovákok az első Csehszlovák Köztársaságba vágyódnak vissza, mások a Tiso-féle államot idealizálják. Olyannal ritkán találkoztam, aki a Monarchiára pozitív példaként tekintene – ha igen, az inkább Habsburg-nosztalgia, a magyarok kizárásával.

– Hogyan fogadta a környezete a szemléletváltását?

– Eléggé ellenségesen. Volt barátom, aki nemzetárulónak nevezett. Egy idős hölgy undorral kérdezett rá a származásomra egy régiségbörzén, amikor meglátta a piros-fehér-zöld karkötőmet. Ezek nagyon fájó élmények.

– És a munkahelyén?

– Szakmailag elismernek, de bizalmatlanok. A magyar nyelv vörös posztó. Még a magyar kolléganőm is áttért a szlovákra. A múzeumban kizárólag az állami narratíva jelenhet meg. Ez komoly erkölcsi dilemmát jelent számomra.

– Mik a távlati tervei?

– Szeretném az igazságot feltárni és bemutatni, de félek, hogy erre a múzeumban nem lesz lehetőségem. Ezért egyelőre a magánéletemben élem meg a magyar kötődésemet. Meg akarok tanulni tökéletesen magyarul, hogy a nagypapámmal, a rokonaimmal, a párommal ezen a nyelven beszélhessek.

– Mit üzenne a szlovákoknak és a magyaroknak?

– A szlovákoknak azt, hogy tanuljanak meg magyarul, olvassanak magyar történelmi könyveket, és vessék össze azzal, amit tanultak. A magyaroknak pedig azt, hogy a Kárpát-medencében bárhol járnak, érezzék magukat otthon. A történelem kereke tovább forog.

Forrás: minden-egyben.com, 2020